Káldi-Neovulgáta
Számok könyve
A Sínai hegynél Izrael néppé lett. Ettől kezdve lehet azt tudni, hogy ki tartozik Izraelhez, és milyen törvény vonatkozik Izraelre. Ezért értesülünk Mózes harmadik könyvében arról, hogy indulás előtt népszámlálást tartottak: számba vették Izrael valamennyi törzsében a hadra fogható férfiakat és a levitákat. A Számok könyve elején olvasható egyhangú felsorolások Izrael számára a fogságban s az azt követő időszakban (amikor a könyv végső alakját elnyerte) többet jelentettek, mint nevek és számok rögzítését; nem egyszerűen a múlt holt emlékei voltak, amelyeket tisztelettel megőriznek. Mert jelenbeli önmagát Izrael akkor is csak a kezdetekre való élő emlékezés révén volt képes megérteni. Ezek a kezdetek mutatták meg, hogyan vészelheti át a száműzetés – és minden más katasztrófa – okozta bizonytalanságot, miként tervezhet és remélhet új jövőt. A Számok könyve ősi hagyományokat őriz (J, E); emellett találunk benne papi jog- és szokásgyűjteményeket, beillesztve a Sínai hegyi rendelkezések keretébe, mert hitük szerint innen ered minden későbbi istenszolgálat. Ennek alapján voltak képesek a hazatérők a második templom papi szolgálatát a fogság (Kr. e. 586-538) előttihez hasonlóan megszervezni. Izrael a Sínai hegynél vált néppé; azóta van saját rendje, szervezete, belső tagolása. Ezért volt lehetséges, hogy a Sínai hegytől előre meghatározott rend szerint induljanak el. A Számok könyve szerint nem nomád csoportok vonultak be az országba, hogy azon úrrá legyenek és letelepedjenek, hanem egy öntudatos nép, amely ismerte vezérét, és Isten vezetésében biztos lehetett. Ez is része annak, amit a Számok könyvének első fejezetei (10,10-ig) tanúsítani akarnak. A Sínai hegynél tapasztalta meg Izrael, hogy mi a hivatása. És azt is, hogy miként kell egy népnek emberi és istentiszteleti közösségben együtt élnie, hogy Isten népe, áldott nép legyen, és az is maradjon. Az emberek azonban, akik a Sínai hegytől továbbindulnak, akkor még nem változnak meg. Nem akarnak a bizalomból, reményből élni, ők biztonságot szeretnének. A pusztai útról szóló történetek (10-20. fejezet) bemutatják az izraeliták elégedetlenségét, lázadásait, kétkedésüket és zúgolódásukat. Mózes környezetében egyesek a vezető helyekért küzdenek; mások a papok körében előjogokért harcolnak. Elérkezik a válság pillanata: a nép szakítani akar Istenével, felmondani a szövetséget, és Isten is el akarja vetni népét, fel akarja bontani a szövetséget. Az üdvösség története válságba kerül, de meg nem szakad. Mózes közvetítőként kérve és könyörögve Isten elé járul, s a szövetség fennmarad – Isten és az ő népe kedvéért. Izraelnek Egyiptomból Palesztinába vezető útját három nagy táborhely jelzi: a Sínai hegy, Kádes (hírszerzők, 38 évi ott-tartózkodás) és Moáb füves pusztái. Ehhez az utolsó helyhez kötődnek azok az események, amelyekről a Számok könyvének utolsó része ír. Ekkor már meghalt a kételkedők nemzedéke, azoké, akik átélték a kivonulást és mégsem bíztak. Egy második népszámlálás (25. fejezet) a kivonultak fiait veszi számba, akik most indulnak tovább: a Jordántól keletre elterülő országrészben harcolnak és győzelmet aratnak. Készen állnak arra, hogy bevonuljanak az országba, és tudatosan vállalják a jövőt: az ígéret teljesülését az emberi történelemben.