Káldi-Neovulgáta

Bírák könyve

A Bírák könyve olyan eseményeket mond el, amelyek a honfoglalás kezdete (kb. Kr. e. 1230) és a királyság létrejötte (Saul, Kr. e. 1020-1000) között játszódnak. Józsue könyvétől eltérően itt nem Isten egész népének történetéről van szó, hanem az egyes törzsek különálló történeti hagyományait olvashatjuk. Ebben az időszakban nem volt a népnek közös, valamennyi törzs által elfogadott, Istentől rendelt vezetője. Minden törzsnek és törzsi csoportnak vannak saját történetei, emlékei sikerekről és kudarcokról. De a törzsek közösségének is támadnak hősei, karizmatikus vezetői, akiket közismerten „bíráknak” nevezünk. Ezek olyan „közemberek”, akik adott alkalommal megmentőként lépnek fel, és feladatukat csak azért képesek végrehajtani, mert Istentől kapták megbízatásukat, megkapták az ő Lelkét. Tetteikről mesélnek az emberek a tábortüzek mellett, s közben soha nem felejtik el azt, hogy ha néha „világiasan” viselkedtek is, valójában Isten emberei voltak. A tetteikre való emlékezés élénken megmaradt a törzsek hagyományaiban. Természetes folyamat lehetett, hogy ezek a népi elbeszélések lassanként összeálltak egy vagy több ilyen személyiségre vonatkozó kisebb gyűjteménnyé, hagyománytömbbé. A deuteronomista teológusnak, aki a nép ősi korszakából különböző hagyományokat gyűjtött össze, voltak saját gondolatai is, és ismerte ennek a történelmi kornak a vallási értékelését is. Mindezeket kifejezésre juttatja, amikor megteremti az elbeszélések teológiai alapállását: Izrael elhagyja Istent, az ország isteneinek szolgált. Ezért sújtja sokféle balsors a törzseket, ezért nem tudják elfoglalni földjüket, ezért győznek ellenségeik, ezért jut függőségbe Isten szabad népe. De amint egy törzs vagy törzsi csoport Istenhez tér, Isten is népe felé fordul. Karizmatikus vezetőt támaszt, egy férfit (vagy nőt), aki mellé odaáll, akit Lelkével megajándékoz. És ennek az vezetőnek szent háború során sikerül a balsorsot megszűntetnie. Izrael ezután mindaddig nyugalomban él, amíg egyedül Istennek szolgál és amíg meg nem feledkezik Isten tetteiről. Ha azonban a nép megfeledkezik Istenről és idegen isteneknek szolgál, a baj újra kezdődik. Ez ismétlődik a történetek során sok változatban, ritmikusan: elpártolás, balsors, megtérés, szabadulás – majd ismét elpártolás... A könyv első fejezete különálló hagyományt őriz. Ez a rész sikerekről és kudarcokról tudósít, amelyek az egyes törzseket érték az örökül kapott földért folytatott harcokban. A könyv fő része (3-16. fejezetek) a „tizenkét bíró” működéséről szól. Van olyan is köztük, akiről nem tudunk meg többet, mint a nevét, tisztségének időtartamát, esetleg vagyoni helyzetét és sírjának helyét. Egyesek valószínűleg döntőbíróként, közvetítőként működtek. Másokat a könyv Isten harcosaiként mutat be, akiknek vezetésével – bár egyébként nem volt semmilyen tisztségük – a nép egy térben és időben körülhatárolt szükséghelyzetben elnyeri a szabadulást. A Bírák könyve törzsi hagyományokat tartalmaz, de az elbeszéléseket összeillesztő teológus világossá teszi, hogy az egyes törzsek vagy csoportok által elmondott tapasztalatok egész Izraelre érvényesek. Világossá teszi, hogy az országban töltött első időszak boldog kor lehetett volna, ha Izrael Istenre hallgatott volna és csak őt szolgálta volna. De bemutatja azt is, hogy Izrael törzsei állandóan külső nyomásnak voltak kitéve, s így nem tartottak ki hitükben. A Dán és Benjamin törzsének történetére vonatkozó két függelék (17-21. fejezetek) a király nélküli kor viszonyait szemlélteti, és jelzi a fejlődés további irányát.