Káldi-Neovulgáta

Ozeás könyve

Ozeás („Jahve megmentett”) az egyetlen olyan „író próféta”, aki az északi országrészből származott és ott is működött (röviddel Ámosz után, kb. Kr. e. 750-725 között). A bizonytalanság és zűrzavar korában élt; ebben az időben nem kellett prófétának lenni ahhoz, hogy valaki előre lássa azt a politikai katasztrófát, amely Asszíria részéről fenyegetett. Ozeás Isten nevében lépett fel. Ítéletet hirdetett, de üdvösséget is. Eljutott egészen addig – nem valláspolitikai számítás vagy teológiai vizsgálódás révén, hanem a helyzetből fakadó tapasztalat alapján –, hogy népe történetéről önálló véleményt alkothasson. Isten és a nép közös története kezdetben szent történet volt, az Istennel való folyamatos egység időszaka az ősatyák, az Egyiptomból való kivonulás és a pusztai vándorlás idején. A királyokat és azok korát a próféta eltorzulásnak, hűtlenségnek és tévelygésnek tartotta. Szerinte a jövő egyetlen helyes útja a kezdetekhez való visszatérés; az új történelem csak a „pusztában” kezdődhet. Miért mondott a próféta ilyen kemény ítéletet a jelenről? Miért bírálta a királyokat? Miért akarta visszafelé forgatni a történelem kerekét? Miben állt az elpártolás, Isten elárulása? Baál (= úr) Kánaán földjének istene volt. Papjai bikaálarcot viseltek. Baált néha bikaszarvakkal (= a termékenység jelképe) ábrázolták. Mint az időjárás istene, ő biztosította az esőt és a gazdag aratást. Ő volt a tanúja annak, amikor valamelyik szentélyének területén egy leány asszonnyá vált; ő nyitotta meg az anyák méhét. Ennek az istennek a földjén éltek az izraeliták. A vele való találkozás többet jelentett számukra, mint csak hitük próbáját. Hiszen egyrészt bevándorlókként alkalmazkodniuk kellett az új környezet gazdasági és társadalmi viszonyaihoz, letelepült parasztokká és polgárokká kellett válniuk. Másrészt saját vallási vezetőik azt kívánták tőlük, hogy utasítsák el azt az istent, aki a föld őslakói szerint a paraszti és polgári lét alapjait biztosította. Nekik már Jahvéhoz, a puszta és az utak Istenéhez kellett volna ragaszkodniuk. Kánaánban mindenki úgy tudta, hogy Baálhoz kell fordulnia, ha veszélyben van a gabona- vagy a szőlőtermés; a föld istene tölti meg a ciszternákat; ő küldi a szárazságot, s tőle kell kérnie a gyermekáldást a házasulandó asszonynak. Mindattól, ami Kánaánban közismert és mindennapos gyakorlat, attól az istentől, aki a kánaániak húsos fazekait megtölti, Izraelnek el kellett fordulnia. El kellett magát határolnia ettől, egyedül a puszta Istenének szavára. Csodálkozhatunk-e azon, hogy Izraelben megalkuvást kerestek és kompromisszumokat kötöttek? Ha viszont valaki hű marad Jahvéhoz, őt ismeri el a történelem Urának és neki akar szolgálni, hogyan szolgálhatna Baálnak? Ozeás ismerte ennek a Baál-kultusznak a mozgató erejét, amelyben a föld és az ég, isten és istennő, szárazság és eső, férfi és nő egymáshoz rendeltségében ünnepelték a kultuszt. A férfi és nő egyesülésében az istenit utánozták és ünneppé tették. Ozeás tudta, miben áll a Baál-kultusz csodája, jól tudta, milyen szenvedéllyel vonzódik a férfi ahhoz, ami női. Ebből a tapasztalatból kiindulva kezdett Jahvéról úgy beszélni, mint a nagy szerelmesről. Úgy mert beszélni róla, mint előtte senki más ismert próféta. Úgy mutatta be Istent, mint aki szerelembe esett, mint aki szenved az elárult szerelme miatt. Isten itt nem az ég magasából szólt, nem az emberi érzelmek árnyától is mentes, távoli szerető Atya; nem, itt a szerelem rabja; féltékenységében minden eszközt megmozgat, hogy kedvesét visszanyerje. Isten az ember „rabja lett”, kedveskedik, harcol szeretett népéért, egyúttal saját életéért. Ennek a szerelemnek az a sajátos vonása, hogy megvallja azt Isten nevében, s eközben Isten nem kényszeríti a válaszra az embert. Az embernek az a feladata, hogy keresse Istent, térjen meg és ismerje meg őt, s ez azt fogja jelenteni, hogy hozzá kötődve egy lesz vele, amint férfi és nő eggyé válnak. Ozeás üzenete szóban hangzott el, tanítását nem ő írta le. Szavai nem élték volna túl az északi ország pusztulását, ha nem gyűjtötték volna össze és nem őrizték volna meg azokat Júdában. Júda volt az a hely, ahol nem szakadt meg a történelem; voltak, akik összegyűjtötték és feljegyezték a próféták mondásait, és egyúttal kiegészítették és magyarázták őket saját, júdai helyzetük és felfogásuk szerint. Csak kb. 200 év múlva, a Kr. e. 6. század végén, a templom elpusztítása, sőt a babiloni fogságból való visszatérés után nyerte el Ozeás könyve a végleges alakját. Ma keveset tudunk arról, mi maradt ki Ozeás áthagyományozott szavaiból, mennyi részlet merült feledésbe a történeti háttérből. Néhol felfedezünk egy-egy kiegészítést, amely a próféta valamelyik tanítványától vagy egy júdai paptól, hittudóstól származhat. Nem tudjuk, milyen sorrendben hangzottak el Ozeás szavai; még azt sem ismerjük, milyen cél vezette a szerkesztőt, aki az egyes mondáscsoportokat egymáshoz illesztette. Ezért külön kell megkeresnünk minden egyes mondás értelmét, üzenetét. Ozeás könyvének második része (Oz 4-14) Isten üzeneteinek gyűjteménye. Az egyes szózatokat ritkán választja el egymástól valamilyen bevezetés. E mondások révén a kor tanúivá válunk: bemutatják, hogy miként gondolkodik Isten egy történelmileg meghatározott időben (Kr. e. 750-725) egy meghatározott népről (akiknek országa Izrael-Efraim, Szamaria fővárossal). Láthatjuk, hogyan mérlegeli Isten a megsemmisítés lehetőségét, szemben a mindennel dacoló szeretet lehetőségével. Ozeás bemutatja saját korát, ahogyan azt Isten látja. Szavait hallgatva megsejthetjük, hogyan cselekszik Isten a történelemben, hogyan küzd az emberekért és a világért.