Káldi-Neovulgáta

Sámuel első könyve

Sámuel könyvei a deuteronomisztikus történeti műhöz tartoznak. A két könyv egyetlen írásmű; csupán utólag bontották a könyvet két részre. Mivel központi alakjuk tulajdonképpen nem Sámuel, hanem a két első király, Saul és Dávid, a görög szöveg (Septuaginta) és a Vulgata ezt a két könyvet a Királyok első és második könyvének nevezi, a Királyok két könyvét pedig a Királyok harmadik és negyedik könyvének. Ez a négy könyv Izrael királyainak történetét beszéli el Saultól, az első királytól (Kr. e. 1020-1000) a babiloni fogságig (Kr. e. 586-538). Sámuel könyvei leírják, hogyan került sor Izraelben a királyság intézményének bevezetésére. A népet ellenségek szorongatják, főként a filiszteusok. Ennek az állandó veszélynek már nem tudnak gátat vetni alkalmi karizmatikus vezetők, a vész napjaiban szabadítóként fellépő személyek. Izraelnek alkotmányra és vezetőre van szüksége; „hasonlóvá kell válnia a népekhez”, ha népként fenn akar maradni. A királyság immár történelmi szükségszerűség. Csak az a kérdés, hogy a királyság új intézménye miként illeszkedik bele Izraelnek, a választott népnek Isten által adott „alkotmányába”, a szövetség által adott rendbe. Sámuel könyvei ennek az átmeneti időnek a bemutatásával kezdődnek. Ezek az írások régi hagyományt őriznek, hiszen az izraeli történetírás is a királyság korában kezdődik. A deuteronomista teológusok, akik ezt a királyság kezdeteiről szóló történetet leírták, valószínűleg önálló hagyomány-egységeket használtak fel, s ezeket – gyakran csak csekély változtatással – beilleszthették az elbeszélésbe. Ilyenek: a szövetség ládájának története (1Sám 4-6; 2Sám 6), Dávid felemelkedése (1Sám 16,13-2Sám 5) és a trónutódlás eseményei (2Sám 10-20; 1Kir 1-2). Ezek a teológusok azonban, akiknek a könyvek végső alakját köszönhetjük, már egy hosszú történelmi időszakra is visszatekinthettek, benne a királysággal kapcsolatos, sok jó és még több rossz tapasztalattal. Volt rá okuk, hogy a királyságot saját kritikus szemszögükből ítéljék meg. Nem ok nélkül teszik fel a kérdést, hogy vajon ez a világi intézmény nem idegeníti-e el hivatásától Izraelt, a királyság bevezetése nem jelent-e árulást Isten királyságával szemben. Kérdéseik és fenntartásaik „királyellenes tendenciaként” keverednek a Sámuel-könyvek királybarát elbeszéléseivel. Ezek a teológusok a királyok politikai tetteiről szóló híradást azzal a felismeréssel gazdagítják, hogy Isten tevékenyen jelen van mind a nagy, mind a jelentéktelen eseményekben, a hivatalokért és hatalomért folyó nagyon is emberi küzdelmekben. Ő adja a sikert és a balsikert, a győzelmet és a vereséget. Izrael története soha sem csupán egy nép története a többi népek között, hanem mindig, sőt elsősorban ennek a kiváltságos népnek és a nép Istenének közös történelme.