41
1Végig Kóre fiainak oktatásúl.
2A mint kivánkozik a szarvas a vizforrásokhoz, úgy kivánkozik lelkem tehozzád, Isten!
3Szomjúhozik lelkem az erős élő Istenhez; mikor jutok el s jelenek meg az Isten színe előtt?
4Az én könyhullatásom kenyerem nekem éjjel s nappal, midőn naponkint mondják nekem: Hol vagyon a te Istened?
5Ezekről emlékezvén, kiöntém magamba lelkemet; mert átmennék a csodálatos hajlék helyéhez, az Isten házáig, az öröm és hála szavával, a vígan lakozók zengésével.
6Miért vagy szomorú? én lelkem! és miért háborgatsz engem? Bízzál az Istenben, mert még hálát fogok adni neki; ő orczám szabadítója,
7és én Istenem. – Lelkem megháborodott bennem, azért emlékezem rólad a Jordán földéről és Hermon hegyéről, a kis hegyről.
8Az örvény az örvénynek kiált a te felhőszakadásaid zúgásában; magas hullámaid és habjaid mind átmennek rajtam.
9Nappal hozzám parancsolta az Úr irgalmát, és éjjel az ő énekét, az én imádságomat életem Istenéhez;
10mondom Istennek: Én oltalmazóm vagy, miért feledkeztél el rólam? és miért járok szomorúan, midőn engem az ellenség sanyargat?
11Midőn összetöretnek csontjaim, szidalmaznak engem az én szorongató ellenségeim, midőn naponkint mondják nekem: Hol vagyon a te Istened?
12Miért vagy szomorú? én lelkem! és miért háborgatsz engem? Bízzál az Istenben, mert még hálát fogok adni neki; ő orczám szabadítója és én Istenem.