Békés-Dalos Újszövetségi Szentírás
János apostol Jelenéseinek Könyve
A Jelenések Könyve, görög nevén Apokalipszis, az Újszövetségi Szentírás egyetlen prófétai irata. Prófétai jövendöléseket ugyan az evangéliumokban és az apostoli levelekben is találunk, de ez a könyv stílusát, fölépítését és jellegét tekintve teljes egészében az ószövetségi prófétai irodalom műfajához tartozik. Tartalma az Újszövetség választott népével kapcsolatos, és Krisztus egyházának jövendő sorsát írja le jelképes látomásokban. A történelem folyamán az egyház állandó küzdelmet vív az istenellenes hatalmakkal, sorsa üldöztetés és szenvedés, de keresztútja sorozatos győzelmeken keresztül vezet az örök dicsőség végső diadalára. A könyv szerzője Jánosnak, Jézus Krisztus szolgájának mondja magát (1,1; 21,2; 22,8), aki tanúságot tett Krisztus tanítása mellett, s ezért Patmosz szigetén száműzetést szenvedett (3,2.9). Az első keresztény századok íróinak egyhangú tanúsága szerint ez János apostol és evangelista, a szeretett tanítvány. Ezt a hagyományt csak a 3. században vonja kétségbe alexandriai Dénes iskolája. Nem annyira történeti, mint inkább teológiai okok alapján egy bizonyos „János presbitert” tesznek meg az irat szerzőjének. A kiliazmus néven ismert eretnekség, amely Krisztus és az igazak ezeréves, érzéki örömökben folyó, földi uralmának eljövetelét tanította, a Jelenések Könyvének 20. fejezetére hivatkozott. Miután a kiliazmus elvesztette jelentőségét, kétség sem merült föl, egészen a modern időkig, a könyv hitelességével szemben. A Jelenések Könyvének kinyilatkoztatásait János azzal a föladattal kapta, hogy hűségesen írja le valamennyit (1,11.19), valószínű tehát, hogy ezt hamarosan, talán mindjárt a kinyilatkoztatás helyén, Patmosz szigetén, meg is tette, ahol Domiciánusz császár uralkodása idején (81–96) volt száműzetésben. Iratát elsősorban a bevezető látomásban említett hét kis-ázsiai egyháznak szánta az apostol, hogy állhatatos hitre és a súlyos megpróbáltatások közt kitartásra buzdítsa a híveket. Az első század végén igen nehéz időket éltek ezek az egyházak. Az állami hatóságok és a pogány nép részéről éppen úgy, mint a zsidóság részéről állandó üldözések és bántalmazások érték a keresztényeket. A bizonytalanság érzését csak növelte, hogy a legtöbb apostol már vértanúhalált szenvedett, s az egyházak híveik számát tekintve is gyöngének érezték magukat az ellenséges pogány világban. A külső veszélyekhez járultak a belső nehézségek: tévtanítók (nikolaiták, cerintiánusok stb.), akik belülről szakították pártokra a kereszténységet. Ebben a súlyos helyzetben nem egy hívő lélekben fölmerült az aggodalmas kérdés: mi lesz az egyház sorsa? Ez a könyv válaszol rá: Az egyház nem pusztul el, Isten országa minden ellenségén győzelmet arat! Így tehát a szenvedő kis-ázsiai egyházak a világegyház előképei: Krisztus egyházának útja az emberi történelmen keresztül az Üdvözítő szenvedésének és megdicsőülésének húsvéti misztériuma. A Jelenések Könyvének prófétai látomásai az örök isteni vigasztalás diadalmas erejével hirdetik Jézus szavait: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” (Mt 16,18). A könyv alapgondolata kétségkívül Isten örök rendeléseinek és végső ítéletének fokozatos megvalósulása, és Isten országának végső beteljesülése. A bevezető látomásban (1,5–20) maga az Istenember jelenik meg főpapi ruhában, és jelzi, hogy a kinyilatkoztatások első része a jelen dolgokra, második része a jövendőkre vonatkozik (1,19). Az első rész (2,1–3,22) a hét kis-ázsiai egyháznak szóló isteni üzenet, amelyet az apostolnak levél formájában kell a címzett egyházakkal közölnie. Az üzenet tulajdonképpen isteni bírálat az egyházak akkori állapotáról. A második, a könyv fő része (4,1–22,5) a jövendő dolgokról szól, és Isten örök rendeléseinek és ítéletének fokozatos megvalósulását mutatja be. Ez a rész a mennyei liturgia fönséges jelenetével kezdődik, amelyen a „mintegy megölt Bárány”, a megváltó Istenember veszi át az isteni rendelések és ítéletek megvalósításának föladatát (4–5. fejezet). Az első két látomás az emberiséget érő súlyos csapásokat írja le (6–11. fejezet). A következő négy bemutatja az egyház és az istenellenes hatalmak küzdelmét. Föllép az antikrisztus, és megsemmisítéssel fenyegeti Isten népét, azonban a Mindenhatónak három látomásban (az isteni harag hét csészéje, Babilon pusztulása, a fehér Lovas és serege) jelképezett isteni ereje elpusztítja és szövetségeseivel együtt örök kárhozatra veti (12–19. fejezet). Az utolsó a mennyei Jeruzsálem isteni fényben ragyogó látomása: Isten országának végső megvalósulása a teremtett világban és a hívő emberiség fölvétele a Szentháromság isteni életközösségébe (21–22). A Jelenések Könyvének tartalma és fölépítése sokban hasonlít az Úr eszkatologikus beszédéhez (Mt 24–25; Mk 13; Lk 21).