Békés-Dalos Újszövetségi Szentírás
Péter apostol első levele
Péter már Jézus életében is mindig első helyen volt az apostolok között, a mennybemenetel után pedig ő vezette az egyházat. Az első pünkösdön az ő ajkáról hangzik el először a megváltás evangéliumának hirdetése (ApCsel 2,14–40). Jeruzsálemi működése I. Heródes Agrippa börtönében végződik, ahonnan csodálatos módon kiszabadulva (ApCsel 12,3–11), a hagyomány szerint hosszabb apostoli úton Szírián, Kis-Ázsián és Görögországon keresztül Rómába megy, és megalapítja az ottani egyházat. Ez a negyvenes évek elején történt. 49-ben újra Jeruzsálemben találjuk, részt vesz az apostoli zsinaton, és azokkal a „zsidózókkal” szemben, akik a pogányságból megtért hívekre is rá akarták kényszeríteni a mózesi törvényt, kimondja az elvi döntést: nem a mózesi törvény, hanem Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk (ApCsel 15,11). Később Pál említi antióchiai tartózkodását (Gal 2,11–14). Dénes korintusi püspök 170 körül kelt levelében azt írja, hogy Péter és Pál Korintusban találkozott, és együtt mentek Rómába, ahol ugyanazon a napon, 67. június 29-én szenvedtek vértanúhalált. Ezt az apostolfejedelmek első századba visszanyúló római kultusza és több őskeresztény író (Római Kelemen, Tertullián, Gájusz presbiter) is megerősíti. Péter apostol a kis-ázsiai tartományok híveihez intézi ezt az általa vagy egy tanítványa, Szilvánusz által írt levelet (lásd 5,12). Megírására kétségtelenül apostoli útján szerzett tapasztalatai és a Kis-Ázsiából érkező kedvezőtlen hírek indították. A keresztények hitük és erkölcsi életük tisztaságának megőrzése érdekében, mint másutt, ott is elhúzódtak a pogányoktól. Ez a magatartás ellenséges érzést keltett a pogányokban, és különböző rágalmazásokban és üldözésekben nyilvánult meg (1Pt 2,12.19.20; 3,14–17; 4,4.12–19). A fiatalabb keresztények kettős veszélyben forogtak: attól lehetett tartani, hogy a bántalmak vagy gyűlölködésre és erőszakos ellenállásra indítják őket, vagy bátorságukat veszítik és alkalmazkodnak a pogány környezethez. Az Apostol tehát vigasztalja és buzdítja őket levelében. A krisztusi hit örök üdvösséget ad annak, aki kiállotta a földi élet megpróbáltatásait (1,3–12). Éljenek tehát a keresztény tanítás szerint szentül és a szeretet szellemében, teljesítsék állapotbeli kötelességeiket, és bocsássanak meg üldözőiknek (1,13–3,12). Minderre a szenvedő Krisztus példája, a közeledő ítélet gondolata és az örök boldogság reménye ad erőt (3,13–5,11). A levél Rómában kelt. Ha maga Péter apostol a szerzője, akkor Néró császár üldözése és az Apostol keresztre feszítése, 64 előtt íródott. Mint János apostol a Jelenések Könyvében (14,8) és a korabeli zsidó iratok, Péter képletesen Babilonnak nevezi Rómát (5,13), mert éppen olyan hatalmas és romlott volt, mint hajdan az Eufrátesz mentén épült nagyváros.