27 1Jób folytatta beszédét, és ezt mondta: 2Az élő Istenre mondom, aki megfosztott igazamtól, és a Mindenhatóra, aki megkeserítette lelkemet, 3hogy amíg csak lélegzem, és Isten lehelete van bennem, 4nem szól ajkam álnokságot, nem mond nyelvem hamisságot. 5Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből. 6Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem gyaláz a szívem. 7Úgy járjon ellenségem, mint a bűnös ember, és aki ellenem támad, mint az álnok. 8Mert van-e reménye az elvetemültnek, ha véget vet neki Isten, és számon kéri tőle életét? 9Meghallgatja-e Isten a kiáltását, ha végszükségbe kerül? 10Gyönyörködhet-e a Mindenhatóban? Segítségül hívhatja-e bármikor az Istent? 11Megtanítalak benneteket Isten hatalmára. Nem titkolom el, mi a Mindenható terve. 12Hiszen mindnyájan látjátok! Miért beszéltek hát hiábavalóságot? 13Ez jut a bűnös embernek Istentől, ilyen örökséget kapnak az erőszakoskodók a Mindenhatótól: 14Ha sok gyermeke lesz is, fegyver vár rájuk, utódaiknak kenyere sem lesz elég. 15Maradékait dögvész viszi sírba, özvegyeik nem siratják őket. 16Ha annyi ezüstöt halmozna is fel, mint a por, és annyi öltözéket készíttetne, mint az agyag: 17készíttethet, de az igazak öltik majd magukra, az ezüstön pedig az ártatlanok osztoznak. 18Háza, amit épített, mint a molyfészek, vagy mint a kunyhó, melyet a csősz készített. 19A gazdag lefekszik, de nem lesz az többé: mire fölnyitja szemét, semmije sem lesz. 20Rémület lepi meg, mint az árvíz, éjjel ragadja el a forgószél. 21Fölkapja őt a keleti szél, és elmegy, elragadja lakóhelyéről. 22Dobálja kíméletlenül, futva menekül előle. 23Összecsapják tenyerüket miatta, és fölszisszennek lakóhelyén.