17 1Lelkem összetört, napjaim kialvóban vannak: a temető vár énrám! 2Bizony, gúnyolódásban van részem! Gáncsoskodásaik miatt virraszt szemem. 3Tedd meg, vállalj értem kezességet! Ki más kezeskednék értem? 4Mert szívükből eltávolítottad az értelmet, azért nem engeded fölülkerekedni őket. 5Aki haszonért jelenti föl embertársait, annak a fiai hiába fognak sóvárogni. 6Szóbeszéd tárgyává tett a népek előtt, olyan vagyok, mint akit arcul köptek. 7Tekintetem elhomályosodott a bosszúság miatt, minden tagom olyan, mint az árnyék. 8Elszörnyednek ezen a becsületes emberek, és az ártatlan felindul az elvetemült miatt. 9De az igaz ragaszkodik a maga útjához, és a tiszta kezű ereje megnő. 10De jöjjetek csak mindnyájan újra, úgysem találok bölcset köztetek! 11Napjaim elmúltak, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai. 12Ők az éjszakát nappallá akarják változtatni, mintha a világosság közelebb lenne, mint a sötétség. 13Ha abban kell reménykednem, hogy a holtak hazája a házam, a sötétségben vetettem meg az ágyam, 14ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem, a férgeket pedig anyámnak és nénémnek, 15hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt? 16Velem száll le a holtak hazájába, ha majd együtt a porba hanyatlunk.