14

¹Az asszony szülötte, az ember,
rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal:

²mint a virág, kinyílik és elhervad,
eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.

³Mégis érdemesnek tartod, hogy rá vesd a szemedet,
és perbe szállj vele?

⁴Tisztátalan magból fogantat ki tehet tisztává?
Nemde te, az Egyedülvaló!

⁵Rövidek az ember napjai,
és hónapjai száma tenálad van;
határt szabtál neki, amelyet át nem hághat.

⁶Hagyd egy kevéssé magára, hadd pihenjen,
míg el nem jön várva várt napja, mint a napszámosé.

⁷Mert van ugyan reménye a fának:
ha ki is vágják, újra sarjadzik,
és ágai kihajtanak;

⁸ha meg is avul gyökere a földben,
ha el is hal törzsöke a porban,

⁹már a víznek szagától is kifakad,
és ágat hajt, mint amikor kiültették;

¹⁰az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik
és elpusztul – ugyan hol van?

¹¹Kiapadhat a víz a tengerből,
elapadhat a Folyó és kiszáradhat,

¹²de ha az ember lefekszik, nem kel fel többé,
az ég enyészetéig fel nem ébred,
és fel nem kel álmából.

¹³Bárcsak biztos helyen tartanál az alvilágban,
és elrejtenél, amíg el nem ül haragod!
Bár időt szabnál nekem, amikor majd rólam megemlékezel!

¹⁴Ha az ember meghal, vajon életre kel-e ismét?
Akkor katonasorom minden napján várnám,
hogy eljöjjön leváltásom.

¹⁵Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad,
s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának.

¹⁶Te akkor megszámlálnád lépteimet,
de nem néznéd vétkeimet;

¹⁷bűneim tarsolyban, pecsét alatt lennének,
és betakarnád vétkemet.

¹⁸De a hegy, ha beomlik, szétesik,
s a szikla elszakad a helyétől;

¹⁹a köveket a víz elkoptatja,
s az ár a törmeléket lassankint elmossa;
épp így teszed tönkre az ember reményét.

²⁰Erőhöz engeded kissé, hogy azután elmehessen örökre;
elváltoztatod arcát, és elbocsátod.

²¹Ha a fiait tisztesség éri, nem tud róla,
és ha lenézik őket, nem veszi észre;

²²csak magában fájdítja testét – amíg él –,
és lelke önmagán kesereg.«

KNB SZIT STL BD RUF KG

Előző fejezet Következő fejezet